Kemény fél évig voltam gyakornok. Elég kevés idő, nem de? A táncolás és az éneklés pedig sosem volt az erősségem. Most felmerülhet bennetek a kérdés, hogy akkor miért jelentkeztem idolnak. A választ magam sem tudom rá. Talán, mert bizonyítani akartam magamnak és a világnak egyaránt? Könnyen meglehet, jobb magyarázat nincs rá. Mikor felvettek az Ent102-hez, nagyon örültem neki, végre nekem is megadatott a lehetőség a boldogsághoz. Akkor nem sok gyakornokot vettek fel, így én szerencsésnek érezhettem magam. Az első napokban csak a papírokat intéztük el, ahol eléggé megnéztek, miért járok szakadt ruhákban, ha a szüleim gazdagok. Egyszerű, én nem kérek abból a kicseszett tökéletes életből, így is utálok abban a házban lenni. Túlságosan nagy, tele minden csilli-villi szarságokkal, 4 emelettel. Komolyan, miért kell nekik ilyen nagy ház, amikor soha nincsenek itthon és csak én vagyok az egyedüli gyerek? Legalább akkor nyitnának szállodát, vagy valami, de neeem. Így egyedül lennék abba a hatalmas házba a szobalányokkal, szakácsokkal, de én ehelyett a luxus helyett inkább egy kis sikátorban húzom meg magam a telefonommal és a fülhallgatómmal. Úgy két hete találtam rá erre a nyugis helyre, ahol egy lélek sem jár, ha csak tehetem itt alszom még a legnagyobb hidegben is. Sosem voltak barátaim, zárkózott fajta voltam mindig, eddig csak egy embernek sikerült átmásznia a magam köré állított monstrum falat, de nem is beszélek róla többet, mert legszívesebben bevernék neki visszakézből egyet. Viszont most itt állok egy új lehetőség előtt, 10 perc van még az élő adásig, ahol is először megmutathatom a tehetségemet mindenkinek.
-Kimegyek egy kicsit levegőzni, nemsokára jövök! - szóltam a főnökömnek, aki ma szintén eljött drukkolni nekem.
-Tudom, hogy cigizni mész, nem kell kertelned. Ha jól sikerült a debütálásod ez a fázisa is, nem ártana leszoknod erről SeulRa drágám. - emelte fel ujját figyelmeztetés képpen. Mondjuk tudta jól, hogy ez úgysem fog bekövetkezni, túlságosan is rá vagyok szokva. Rengetegen mondták már ezt, de különösebben nem érdekel az egész, előbb meghalok, ennyi. Kisétáltam az előtérbe, belenyúltam a zsebembe és elővettem az öngyújtómat meg egy doboz cigarettát és rágyújtottam. Odakint, mivel már tél volt, korom sötét borított mindent. A hold néha-néha előbukkant a felhőrengeteg közül, néhány csillaggal egyetemben. Kicsi korom óta féltem a sötétben, mert tudtam, ilyenkor olyan lények bukkannak fel, amik nem emberiek. De csak ekkor tudtam megnyugodni, ha például valaki nagyon felcseszte az agyam. Nem voltam az a verekedős típus, inkább csak vissza szóltam valamit, majd gyorsan elszaladtam egy sötét helyre, ahol helyre tudtam tenni a gondolataimat. Szerintem már a 3. ciginél tartottam, amikor éreztem egy kezet a vállamon, gyorsan megfordultam a tengelyem körül és hátrahőköltem egy kicsit. Egy fekete, felzselézett hajú, napszemüveges(!!)srác állt előttem, úgy kb. 20 év körüli lehetett. Fekete bőrdzseki volt rajta, alatta szintén ugyanolyan színű póló, amire a Hold volt mintázva. Ujján gyűrű ékeskedett, kezén pedig fekete szegecses karkötő díszelgett.
-Naa, gyere már ide, nem bántalak. - vigyorgott tovább, majd mindig egy lépéssel közelebb jött. Hirtelen felment bennem a pumpa, a szívem kihagyott egy-egy ütemet, miért jön elő megint ez az érzés? Miért lebeg előttem az arca oly sok év után is? Elvesztettem teljesen az eszem, azt sem tudtam mit csinálok, csak lendült a kezem.
-Miért vagy még mindig itt? Nem csak hírvivő voltál? Ki mondta, hogy barátkozz is velem? Takarodjál a szemem elől! - pofoztam fel Min Youngot. Mit képzel magáról? Elnyomtam a kezemben lévő csikket, kikerültem, berohantam az épületbe, ahol már egy nagy csomó embert várt. Elvégezték rajtam az utolsó simításokat, kiléphettem a színpadra. Már csak az a kérdés, hogy fogom ezt a szomorú dalt előadni, ha felsértették az eddig rejtegetett sebeimet?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése