4.fejezet

"Tehát, akkor ha én nyerek, akkor egy hétig mindig és mindenhol engem kell dicsérned, ha tetszik, ha nem. Viszont ha te nyersz, mesélek az életemről, amiért nem bírom elviselni a férfiak érintését. - vázoltam fel a helyzetet, amire ő helyeslően bólogatott. ~"

Ezután már sorra gyülekeztek a bulizni vágyó emberkék, persze közülük senkit nem ismertem, csak úgy látásból, míg végül becsukódott az utolsó mögött is az ajtó. A Papus fellépett a színpadra és beszédet mondott a tiszteletemre és a debütálásomra. Rettentően jól estek a szavai, hiszen elég sokat gyakoroltam, hogy idáig eljussak. Miután padlóra kerültem, csak a zene volt az egyetlen mentsváram, ami nagyjából helyretett. Ekkor döntöttem el magamban, hogy énekesnő szeretnék lenni, így egy nap elmentem az ENT102 meghallgatására, ahol legjobb tudásom szerint szerepeltem, bár úgy éreztem, hogy ennél még többet is kihozhattam volna magamból. Óriási meglepetésemre az elsők között voltam, akiket felvettek. Rengetegen irigyeltek már akkor is, minden áron el akartak tenni láb alól - persze sikertelenül. Minden próbát kiálltam, mondták, hogy a táncot rengeteget kell gyakorolnom, mert az gyengén megy. Küldtek mellém egy oktatót, aki olyan volt, mint egy rabszolgahajcsár. Egyáltalán nem sértődtem be ilyenen, hisz ő csak a legtöbbet akarta kihozni belőlem, legjobbnak tudni engem. A szíve mélyén amúgy nagyszerű ember, az utolsó hónapokra már szinte barátnőkké váltunk. Amikor a félév letelt, megdicsért, hogy nagyon jól szerepeltem és büszke rám. Sajnos már nem Koreában él, hanem az Egyesült Államokba ment táncot tanítani, ahol még maga is tanulhat egy s mást.

Nem puhánykodtunk egy kicsit sem, rögtön belecsaptunk a közepébe egy pohár finom whiskey társaságában. Jómagam személy szerint tudom, hogy nagyon jól bírom a piát, elfog bukni a kicsike, ha már az első pohárnál elkezd vihogni. Én még semmilyen hatását nem érzem, majd csak a 4. pohárka után kezdtem el szédülgetni egy picit. Young Boy pedig addigra már teljesen készen volt. Ez így nem jó, túl könnyű préda...
- Ha nem megy ne erőltesd, nem akarom, hogy beteg légy. - sóhajtottam egy nagyot, amikor lehúztam egy újabb adagot.
- Én? Dehogy, bírom még. - akadékoskodott, pedig már alig állt a lábán.
Nem akartam, hogy Min Young megbetegedjen, mert attól még, hogy utálom, nem akarom a halálát okozni. Makacs egy ember mondhatom. Egyáltalán nem bírja az alkoholt, de azért még is kiállt ellenem, nehogy már megszégyenüljön egy lány előtt. Felálltam a pulttól és az egyik bandatársához mentem, megkocogtattam a vállát, mire az a fekete göndör hajú elmosolyodott.
- Szia SeulRa, mit szeretnél? - fordult oda hozzám, mire én egyet hátra léptem.
- Min Young pöppet ki ütötte magát. - mutattam a semmin vihorászó fiú felé - Légy szíves csinálj vele valamit.
- Még is mit csináltatok ti? Young Boy meg hogy lehet ennyire hülye? Nem is bírja az alkoholt. - sóhajtott. - Amúgy Bak Chi Ki vagyok, az igazi nevem pedig Kim Woo Ram. - mutatkozott be, majd odébb állt felsegíteni a barátját. Rendes srácnak tűnik.
Épp indultam volna kifelé elszívni egy szál cigit, viszont két ölelő kar megakadályozott ebben. Nagyon megijedtem, mert a múltból előjöttek újra azok a szörnyű képek, ugrottam egy nagyot.
- Woo Min Young! Mi a szart csinálsz? - adtam egy pofont neki.
- Jaj a kis félős. - nevetett - Olyan szerencsétlen vagy, de ez tetszik benned, gyere, játsszunk egy kicsit.
Csattanás. Megint eljárt a kezem.
- Mit tudsz te rólam? SEMMIT! Akkor ha megkérhetlek ne vonj le következtetéseket, el sem tudod képzelni min mentem keresztül, te meg ilyen szavakkal dobálózol. Egyszerűen a hányinger kerülget tőled, gyomorforgató érzés. - idegesen kiszaladtam az utcára, bár ne tettem volna. Egy férfi sarokba szorított egy lányt, teljesen a falhoz préselte, majd előkapott egy bicskát a zsebéből és már éppen szúrni kezdett volna...
- NEEEEEEEEEE!!! - tettem kezeimet a fejemre s becsuktam a szemem, lerogytam a földre.
- Nara!! - hallottam meg egy ismerős hangot mögülem. - Jól vagy? Hé, nyugodj meg! - fogta meg a kezem.
- Ne érj hozzám - visítottam - Hagyjon mindenki békén, ne bántsatok - még utolsó erőmből megpróbáltam elszaladni, persze ez nem sikerült. Teljes sötétség.

Csipp, Csepp, Csipp, Csepp.
Csöpögött valami...Vörös volt a padló, teljesen, az én véremtől. Stefan a kés élét végigszántotta a kezemen, amiből aztán előbuggyant a vörös folyadék. A férfi lenyalta a késről, ezután ördögi vigyorral a képén azt mondta:
- Gyere, játsszunk egy kicsit, úgy mint régen. - csókolt volna meg, azonban én elfordítottam a fejem. Féltem, rettentően. - Na mi az? Már nem szereted azt, akinek mindent köszönhetsz? - csattant a pofon.
- Kérlek, ne bánts, ne érj hozzám, engedj el! - kapálóztam, mert ölébe kapott és egyenesen a szobájába vitt, ahol aztán kikötözött. Ő fölém tornyosult, és megnyalta a nyakam...
-NEEEE!! Nem volt még elég???? - szambázott le az arcomon egy könnycsepp, aztán még több. Csendesen sírtam, és hagytam, hagy élje ki magát az a rohadék...

Csipp, csepp, csipp, csepp.
Már megint csöpög valami, de ez más, ez hideg. Egyre sűrűbben érzem az egész testemen. Olyan megnyugtató. A szemeimre ólomsúly nehezedett, de nem bántam, erőm sem volt kinyitni őket. Csak élveztem ezt a helyzetet, legalább - ha csak egy pillanatra is - kiürítem az elmémet.~

3.fejezet

"-Hát egy nagyszerű, akkor inkább a halál. - morogtam magamban. Mi lesz itt? Ki fogom készíteni a kis marhát, várjon csak!"

Amikor vége lett az előadásoknak egyenesen ahhoz a bárhoz mentünk, amit a főnök kibérelt magunknak erre az estére. Igazából megvallva, nekem semmi kedvem nem volt ehhez, főleg azért, mert ez a vakarcs is ott lesz.
-Jaj Nara! Ne legyél már ilyen bánatos, semmi okod rá. - zavart meg elmélkedésemben egy hang, akinek a tulajdonosát nagyon jól ismertem már: a parti szervezője.Amúgy csak egy bolond van a világon, aki a Seul Rából Narát alkot. Ő pedig nem más, mint: Kim Chang Ryeol az én egyetlen és utánozhatatlan főnököm.
- Nem vagyok én szomorú, eléggé félreismersz apus. - nevettem el magam a mondat végére.
- Akkor meg miért álldogálsz itt egyedül a bejáratnál? Nem szeretnél bulizni velem? - görbült le a szája széle, ami egy kisebb mosolygógörcsöt idézett elő. Én csak belé karoltam és bevetettük magunkat a helyiségbe. Az egész kóceráj nem volt valami nagy, ilyen kis takaros, de még is elegáns, tökéletes. Nem volt 10-nél több asztal odabent, egy bárpult és egy kisebb színpad mikrofonnal és hangszerekkel.Nem sok ember lézengett a teremben, valószínűleg később jönnek majd. Engem a hangszerek vonzottak óriási erőkkel, így feléjük vettem az irányt. Nem hagyhattam ki, hogy ne fogjam meg mindegyiket, ezért valamelyiket érintetlenül hagytam. Viszont azon a hófehér zongorán megakadt a szemem.

Rettentően gyönyörű volt, ahogyan csillogott, teljesen megbabonázott és a tetején vörös rózsák díszelegtek. Azonnal leültem a szintén fehérben pompázó, ragyogó székre. Végighúztam az ujjamat a billentyűkön, amiken egy darab porszem sem volt, fergeteges érzés járta át a testemet, ahogyan ott ültem. Önkívületi állapotba kerültem, senki és semmi nem létezett körülöttem, csak én, s a zongorá(m). Becsuktam a szemem, azután játszani kezdtem, bár magam se tudom mit, éppen ami jött. Olyan régen nyomogattam már billentyűket, szinte már el is felejtettem milyenek. Máig emlékszem arra a napra, amikor utoljára játszottam az én kicsi pianomon, valahogy éreztem, hogy ez az utolsó dalom. Akkor még minden olyan könnyen ment. Akkor még boldog voltam, egészen aznap estéig. Tisztán emlékszem, amikor Stefan tök részegen jött haza a lakásába, ahol én is épp tartózkodtam. Aztán pedig jött a végzetem... Abban a pillanatban azt éreztem, én nem ezt érdemeltem, de vége, már mindennek vége. Lassú léptekkel közeledett hozzám vérben forgó szemeivel és azzal a pedofilikus mosolyával, amitől én teljesen berezeltem. Sosem láttam őt még ilyennek. Egy ideg hátráltam, azonban találkozott a hátam a fallal, így már nem tudtam sehova sem menekülni. Ide-oda csapkodtam a fejemet kiutat keresve, viszont zsákutcába kerültem. És aztán...
- Hé Pöttömbogyó, nem jön az ihlet a pici kis agyacskádból? Mondjuk megértem, hisz nem vagy valami ügyes meg tehetséges, sőt... - zökkentett ki a vakarcs hangja az emlékezésemből, valamilyen szinten köszönöm is neki, hisz már majdnem felidéztem a múltam történetét. Figyelmen kívül hagytam az előbbi beszólást, egy kissé feldúltan lemásztam a színpadról és kifelé vettem volna az irányt egy cigire, de a vakarcs megállított.
-Na mi van? Elvitte a cica a nyelvedet? Ejnye ejnye, én nem így ismertelek meg, ellenben most már látom, hogy micsoda nyámnyila vagy. A cigi az nagyon megy, de fogadni mernék, hogy már egy korty alkoholtól beállnál! - nevetett kárörvendően Young Boy, mire én csak egy enyhe mosolyt engedtem meg magamnak.
-Fogadjunk? - kérdeztem magabiztosan, mert ő úgy ítélkezik, hogy egyáltalán nem ismer engem valójában, sima ügy.
Ördögi vigyor jelent meg az arcán, amolyan ' most behúztalak a csőbe'-féle volt ez. Na, majd meglátjuk, ki nevet a végén.
Vitatkoztunk a tétet illetően, mert semelyikőnknek nem tetszett a másik ötlete, azonban 10 perc veszekedés után kitaláltuk, mi lenne a legjobb.
-Tehát, akkor ha én nyerek, akkor egy hétig mindig és mindenhol engem kell dicsérned, ha tetszik, ha nem. Viszont ha te nyersz, mesélek az életemről, amiért nem bírom elviselni a férfiak érintését. - vázoltam fel a helyzetet, amire ő helyeslően bólogatott. ~