Ezután már sorra gyülekeztek a bulizni vágyó emberkék, persze közülük senkit nem ismertem, csak úgy látásból, míg végül becsukódott az utolsó mögött is az ajtó. A Papus fellépett a színpadra és beszédet mondott a tiszteletemre és a debütálásomra. Rettentően jól estek a szavai, hiszen elég sokat gyakoroltam, hogy idáig eljussak. Miután padlóra kerültem, csak a zene volt az egyetlen mentsváram, ami nagyjából helyretett. Ekkor döntöttem el magamban, hogy énekesnő szeretnék lenni, így egy nap elmentem az ENT102 meghallgatására, ahol legjobb tudásom szerint szerepeltem, bár úgy éreztem, hogy ennél még többet is kihozhattam volna magamból. Óriási meglepetésemre az elsők között voltam, akiket felvettek. Rengetegen irigyeltek már akkor is, minden áron el akartak tenni láb alól - persze sikertelenül. Minden próbát kiálltam, mondták, hogy a táncot rengeteget kell gyakorolnom, mert az gyengén megy. Küldtek mellém egy oktatót, aki olyan volt, mint egy rabszolgahajcsár. Egyáltalán nem sértődtem be ilyenen, hisz ő csak a legtöbbet akarta kihozni belőlem, legjobbnak tudni engem. A szíve mélyén amúgy nagyszerű ember, az utolsó hónapokra már szinte barátnőkké váltunk. Amikor a félév letelt, megdicsért, hogy nagyon jól szerepeltem és büszke rám. Sajnos már nem Koreában él, hanem az Egyesült Államokba ment táncot tanítani, ahol még maga is tanulhat egy s mást.
Nem puhánykodtunk egy kicsit sem, rögtön belecsaptunk a közepébe egy pohár finom whiskey társaságában. Jómagam személy szerint tudom, hogy nagyon jól bírom a piát, elfog bukni a kicsike, ha már az első pohárnál elkezd vihogni. Én még semmilyen hatását nem érzem, majd csak a 4. pohárka után kezdtem el szédülgetni egy picit. Young Boy pedig addigra már teljesen készen volt. Ez így nem jó, túl könnyű préda...
- Ha nem megy ne erőltesd, nem akarom, hogy beteg légy. - sóhajtottam egy nagyot, amikor lehúztam egy újabb adagot.
- Én? Dehogy, bírom még. - akadékoskodott, pedig már alig állt a lábán.
Nem akartam, hogy Min Young megbetegedjen, mert attól még, hogy utálom, nem akarom a halálát okozni. Makacs egy ember mondhatom. Egyáltalán nem bírja az alkoholt, de azért még is kiállt ellenem, nehogy már megszégyenüljön egy lány előtt. Felálltam a pulttól és az egyik bandatársához mentem, megkocogtattam a vállát, mire az a fekete göndör hajú elmosolyodott.
- Szia SeulRa, mit szeretnél? - fordult oda hozzám, mire én egyet hátra léptem.
- Min Young pöppet ki ütötte magát. - mutattam a semmin vihorászó fiú felé - Légy szíves csinálj vele valamit.
- Még is mit csináltatok ti? Young Boy meg hogy lehet ennyire hülye? Nem is bírja az alkoholt. - sóhajtott. - Amúgy Bak Chi Ki vagyok, az igazi nevem pedig Kim Woo Ram. - mutatkozott be, majd odébb állt felsegíteni a barátját. Rendes srácnak tűnik.
Épp indultam volna kifelé elszívni egy szál cigit, viszont két ölelő kar megakadályozott ebben. Nagyon megijedtem, mert a múltból előjöttek újra azok a szörnyű képek, ugrottam egy nagyot.
- Woo Min Young! Mi a szart csinálsz? - adtam egy pofont neki.
- Jaj a kis félős. - nevetett - Olyan szerencsétlen vagy, de ez tetszik benned, gyere, játsszunk egy kicsit.
Csattanás. Megint eljárt a kezem.
- Mit tudsz te rólam? SEMMIT! Akkor ha megkérhetlek ne vonj le következtetéseket, el sem tudod képzelni min mentem keresztül, te meg ilyen szavakkal dobálózol. Egyszerűen a hányinger kerülget tőled, gyomorforgató érzés. - idegesen kiszaladtam az utcára, bár ne tettem volna. Egy férfi sarokba szorított egy lányt, teljesen a falhoz préselte, majd előkapott egy bicskát a zsebéből és már éppen szúrni kezdett volna...
- NEEEEEEEEEE!!! - tettem kezeimet a fejemre s becsuktam a szemem, lerogytam a földre.
- Nara!! - hallottam meg egy ismerős hangot mögülem. - Jól vagy? Hé, nyugodj meg! - fogta meg a kezem.
- Ne érj hozzám - visítottam - Hagyjon mindenki békén, ne bántsatok - még utolsó erőmből megpróbáltam elszaladni, persze ez nem sikerült. Teljes sötétség.
Csipp, Csepp, Csipp, Csepp.
Csöpögött valami...Vörös volt a padló, teljesen, az én véremtől. Stefan a kés élét végigszántotta a kezemen, amiből aztán előbuggyant a vörös folyadék. A férfi lenyalta a késről, ezután ördögi vigyorral a képén azt mondta:
- Gyere, játsszunk egy kicsit, úgy mint régen. - csókolt volna meg, azonban én elfordítottam a fejem. Féltem, rettentően. - Na mi az? Már nem szereted azt, akinek mindent köszönhetsz? - csattant a pofon.
- Kérlek, ne bánts, ne érj hozzám, engedj el! - kapálóztam, mert ölébe kapott és egyenesen a szobájába vitt, ahol aztán kikötözött. Ő fölém tornyosult, és megnyalta a nyakam...
-NEEEE!! Nem volt még elég???? - szambázott le az arcomon egy könnycsepp, aztán még több. Csendesen sírtam, és hagytam, hagy élje ki magát az a rohadék...
Csipp, csepp, csipp, csepp.
Már megint csöpög valami, de ez más, ez hideg. Egyre sűrűbben érzem az egész testemen. Olyan megnyugtató. A szemeimre ólomsúly nehezedett, de nem bántam, erőm sem volt kinyitni őket. Csak élveztem ezt a helyzetet, legalább - ha csak egy pillanatra is - kiürítem az elmémet.~
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése