8.fejezet

 Olyan érzésem volt, mintha figyelnének, párszor hátra is néztem, nem volt ott senki. Utána egyszer csak megláttam ugyan azt a férfit, aki le akart szúrni egy fiatal nőt. Mondanom sem kell, rohadtul megijedtem. Nekem se kellett több, azonnal futásnak eredtem, miközben egyre csak az a gúnyos mosoly- amellyel engem illetett meg - villant fel az elmémbe: tőle.

Ha ez csak egy álom, akkor azonnal ébredjek föl belőle - kezeimmel veregettem a fejemet, hátha törtnénik valami, de akárhogy próbálkoztam még mindig ezen az elcseszett utcán futottam. Üldözöttségi mániám egyre csak nőtt és nőtt, ahogyan közelebb érkeztem a kastélyhoz. Attól féltem, pont ezen a pár méteren fognak elkapni és elhurcolni valami idegen helyre, esetleg eladni valami embercsempésznek. Őrülten téptem fel a közös dorm ajtaját, majd sietősen becsaptam magam után.

- Huh... Ezt megúsztam.. -  fújtam ki a levegőt, hogy megnyugodjak egy kicsit. A szívem a torkomban dobogott, zihálva szívtam magamba a friss oxigént.

- Kwon Seul Ra! - lépett elém a Wonder Boyz leadere mérgesen. - Még is hol a francban voltál? Halálra aggódtuk magunkat miattad!!

- Ez az! - jöttek oda a többiek is - Már a főnököt is felhívtuk, nem-e tudja merre császkálsz ilyenkor, a fél stáb téged keres... - guggolt le hozzám Master One.

- Na ácsi ácsi ácsi - emeltem fel a mutatóujjam figyelmeztetően - Jártatok ti már a konyhában? Esetleg a konyhapultra ránéztetek???

Egyikük sem válaszolt, aztán egyszer csak Youngboy felállt és eltámolygott a konyhába, hogy felfedezze, mit rejt az a bizonyos pult.

- Hé srácok! Tényleg itt van egy levél - libegtette meg azt az apró papírt.

- Gyorsan felhívom a főnököt, hogy előjött az elveszett bárányunk - húzta el a csíkot az egyik szobába ChiKi, gondolom nem akarta végig hallgatni a cirkuszt.

- Hupsz - vakarta meg a tarkóját idegesen TaeHyun.. - Nem vettük észre, pedig párszor eljárkáltunk a papír mellett..Eheh...

Fogalmam nincsen, miért öntött el hirtelen a méreg, de éktelen haragra gerjedtem emiatt a hülyeség miatt.

- EGYÁLTALÁN MIÉRT VAN NEKTEK KÉT SZEMETEK, HA EGYIKKEL SE LÁTTOK SEMMIT? - keltem ki magamból és szegényeknek úgy leordítottam a fejét, hogy mindegyik összehúzta magát kicsire. Még mielőtt felrobbantam volna, inkább otthagytam őket egyedül, s a fürdőszobába vonultam. Hitetetlen, rá kellett jönnöm, abban a helyiségben tudok rendesen gondolkozni a történtekről. Lekuporodtam a padlóra, majd a zsebemből előhalásztam a cigimet meg az öngyújtómat, s rágyújtottam egy csikkre. Miért történik ez pont velem, miért? Nem sok időm maradt gondolkodni, mert megcsörrent a nadrágom zsebében lévő mobilom, amit azon nyomban felvettem, mert a főnök keresett.

- Háló? - szóltam bele.

- Nara Drágám, örülök a meglétednek! Ugye tudod, hogy ma fellépés? Készülődjél, 2 óra múlva ott lesz érted a céges kocsi, aztán el ne késs! Puszi! - hadarta el gyorsan, majd lecsapta a készüléket. Jó nagyot sóhajtottam, mivel nem éppen a legjobb passzban vagyok egy fellépéshez. De nem baj! Megteszek minden tőlem telhetőt, hiszen nem keverhetem össze a magánéletet a karrierrel, mindig 101%-ot kell nyújtani, vagy többet!

- Psszt SeulRa! - dugta be a fejét az ajtón Yun Jun - Bejöhetek? - kérdezte egy kis aegyot belevéve. Hát ki tudna ennek ellenállni?! Bólintottam egy aprót jelzésképp, mire leült mellém és átölelt. Jaj de elcseszettül jól esik most ez! Nem kérdez semmit, csak próbál megvigasztalni... Végre érzem, valaki igazán törődik velem. Készségesen simultam a karjai közé, s már nem bírtam megállni a sírást. Patakokban folytak a sós cseppek, amik eláztatták szegény Master One pólóját, remélem nem fog nagyon megharagudni érte. Pár percig még hagyott, hagy bőgjem ki magam, azután elengedett és maga felé fordított, majd letörölte az utolsó könnycseppeket az arcomról.

- Elmondod mi a gond? - mosolyodott el biztatóan. Picit még silabizáltam rajta, elmondjam-e vagy sem, végül pedig az előbbi mellett döntöttem.

- Huh... - fújtam ki magamból a levegőt, hátha ezzel erőt nyerek magamnak. - Szóval emlékszel még arra az emberre, aki le akart szúrni még a bulim napján egy lányt? - bólintott, mire nyeltem egy nagyot -Na, ő állandóan követ engem - hajtottam le a fejem, míg az ajkaimba haraptam, nehogy megint elkapjon a sírógörcs.

- Biztos ez Nara? Nem csak hallucinálsz? - kérdezte felvont szemöldökkel, hitetlenkedve.

- Nem hiszel nekem?  Pedig igazat beszélek, reggel is azért voltam ilyen feszült, mert találkoztam vele út közben, látnod kellett volna azt a pszichopata fejét.. - fúrtam tekintetem az övébe, hogy meggyőződjön rajta, csak az igazságot közlöm.

- Jól van értem. - simogatta meg a fejem búbját - Megoldjuk ne félj, vigyázni fogok rád, még az életem árán is. - nyomott egy puszit a homlokomra, amitől rendesen meglepődtem. A fejemet gyorsan felemeltem, így csak pár centi választott el minket egymástól. Pár percig elvesztünk egymás szemébe, míg végül én szakítottam meg a kontaktust, s rendesen elpirultam...

7.fejezet

- Köszönöm - suttogta elhaló hangon. - Most már te is belátod, nem rossz ember ő?
Nem válaszoltam, nem tudtam mit válaszolni. Csak egyben vagyok biztos, nem olyan erős ő, amilyennek mutatja magát.

A gondolataim ezek után folyton MinYoung körül forogtak, mint valami körhinta. Ilyen még nem fordult elő, hogy egy számomra idegesítő személy miatt aggódjak, de úgy tűnik, ez az ember teljesen más, mint amilyennek megismertem. Talán kedvesebbnek kéne vele lennem, próbáljam megérteni? Áh, felesleges, hiszen én nem adtam okot arra, hogy utáljon...vagy még is?
- Ááááá, menj már ki a fejembőőől~ - csattantam fel, miközben a kobakomat ütögettem, remélve, hogy így kitisztul az elmém, hát természetesen nem így lett. A fürdőszobában a kád peremén ültem és mást se csináltam, csak gondolkoztam, elegem van! Komolyan, eddig minden olyan jól ment, de ez a fiú teljesen felforgatta most az életemet.
- Mi a baj, miért kiabálsz? - hallatszott az ajtó mögül ChiKi aggódó hangja.

- Nincsen semmi, csak egy kis kitörés - álltam a mosdókagyló elé s felfrissítettem a meggyötört arcomat, hogy valami értelmes ábrázatom azért legyen mielőtt kimegyek. Miután kiléptem az ajtón finom illatok hada csapta meg az orromat, tehát a kíváncsiságomra hivatkozva a konyha felé vettem az utamat, ahol K próbált éppen valami ehetőt összeeszkábálni, a többiek pedig mind az asztalnál ültek.
- Gyere, mindjárt kész a vacsora, ülj le nyugodtan. - intett Master One, miközben megpaskolta a maga melletti széket, ahova azonnal lehuppantam.
- Ti tudtok főzni? - fordultam TaeHyun felé, aki éppen most zárta el a kaja elől a gázt, majd az asztalra rakta.
- Csak én meg a leader, a másik kettő nem hajlandó megtanulni.
- Héé! Mi igenis próbálkoztunk, de tehetünk róla, ha a főzés nem szeret minket ezáltal mi sem őt? - kérdezte felvont szemöldökkel YunJun, mire belőlem kitört a röhögés. Mindenki nagy szemekkel figyelte az akciómat, mert a fejemet az asztalra raktam, a kezemmel pedig ütöttem.
- Ez aztán logika! - tapsoltam meg az illetőt, aki elmosolyodott és meghajolt előttem, de a többiek még mindig ugyanúgy csak néztek engem, mintha lefagytak volna. - Most mi van?
- Még sosem láttunk téged nevetni - bökte ki vigyorogva WooRam - Szép a mosolyod - kacsintott rám, amire én teljesen elpirultam, nagyon zavarba hozott most ezzel.
- Hát nekem elment ettől az étvágyam - fintorgott Youngboy, már épp felállt volna, hogy távozzon, viszont én megelőztem.
- Bocsi, tudom én vagyok a zavaró tényező, szóval elmegyek, egyél nyugodtan - erőltettem mosolyt az arcomra, aztán bementem a szobámba, egy dolgot azonban még hallottam.
- Hogy lehettél ekkora tuskó rapperkém, hee? - dorgálták meg a fiúk a töpszlit.
Nem akartam már semmin se gondolkozni, ezért gyorsan átvedlettem pizsamába és bebújtam a pihe-puha ágyikómba, pár perc múlva már el is aludtam.

Reggel automatikusan korán keltem fel, mert nem felejthettem el a frissítő edzést: a futást. Viszont előtte megvizsgáltam a még alvó Wonder Boyzosokat, annyira aranyosak voltak, ahogy szuszogtak. Youngboynál elidőztem egy kicsit, mert láttam, ahogyan egy könnycsepp végigcsordogál az orcáját, amit ujjammal le is töröltem. Vajon miért sír még álmában is? Mindegy is, nem az én dolgom...Gyorsan felvettem a ruhámat, írtam egy levelet a srácoknak hová mentem. Felhúztam a cipőmet, aztán zene be, világ ki. Fogalmam sincs mennyit futottam már, meglehetősen elég sokat, mert már kezdtem fáradni. A haza fele utat gyalog tettem meg, bár a vége felé elég paranoiás lettem, vagy csak már kezdek bedilizni... Hogy miért? Olyan érzésem volt, mintha figyelnének, párszor hátra is néztem, nem volt ott senki. Utána egyszer csak megláttam ugyan azt a férfit, aki le akart szúrni egy fiatal nőt. Mondanom sem kell, rohadtul megijedtem. Nekem se kellett több, azonnal futásnak eredtem, miközben egyre csak az a gúnyos mosoly- amellyel engem illetett meg - villant fel az elmémbe: tőle.

6.fejezet

-HOGY MI????????????????????????????????? NEMNEMNEMNEMNEMNEM NEM ÉS NEM!

Futott be a szobába őrült sebességgel, sipítozva egy meggyötört fejű, fekete hajú gyermek, aki másnapossága ellenére menthetetlenül tiltakozott az ellen, amit most a főnök kijelentett. Igazából MinYoung a számból vette ki a szót, csak mielőtt megpróbáltam volna bármit is mondani, megelőzött, de teljesen egyetértettem vele.
- EZZEL A HÁRPIÁVAL NEM FOGOK EGY FEDÉL ALATT ÉLNI, TILTAKOZOOOOM! - térdepelt le a Papus előtt bociszemeket meresztve - Könyörgöm főnök, ne kínozzon engem, ennyire nem lehet könyörtelen!
- Szerintem sem jó ötlet, tudok én vigyázni magamra, meg amúgy én sem szeretnék ezzel a tökmaggal egy helyiségen osztozkodni - próbáltam nyugodtságot erőltetni magamra, pedig igazából a cukrom a vérnyomásommal egyetembe az egekbe szökött már.
- KIT NEVEZEL TE TÖKMAGNAK? - ó igaz is, hiszen kisebb vagyok nála...
- Jaj ne pattogj már - pöccintettem meg a homlokát, amire felszisszent s úgy nézett rám azokkal a szemekkel, mintha meg akart volna ölni. - Amúgy is, a magasságot leszámítva úgy nevezlek ahogyan akarlak. 
- Olyanok mint a friss házasok, innen már csak a popcorn hiányzik- kuncogott ChiKi az előbb lerendezett jelenetünk után.
- HOGY MI? EZZEL? SOHA!
- Ne utánozz már!
- Én nem, te csinálod folyton! - már épp estünk volna egymásnak dühünkben, de Chang Ryeol megállította a cirkuszt.
- Fejezzétek már be! - csapott egyet a székre, mire összehúztuk magunkat amennyire csak tudtuk, ha bár elbújni amúgy sem lehetett volna. - Akkor is együtt fogtok lakni ha tetszik, ha nem, téma lezárva! - jelentette ki ellent mondást nem tűrően. 

Miután láttuk, hogy felesleges lenne érvelni amellett, hogy mi ketten nem fogunk egymástól megférni, nem volt más választásunk, mint beletörődni. Este már a közös dorm ajtaja előtt álltunk a fiúkkal. Igazából semmi bajom nincs velük, kivéve YoungBoyyal, fogalmam nincs miért, valamiért herótot kapok a közelségétől.
- Hát itt lennénk! - tárta szét az ajtón YunJun, majd maga elé engedett, hagy csodálhassam meg ezt a kastélynak nevezett valamit. Levettük a kabátunkat és ChiKi megmutatta a szobájukat, ami bazi nagy volt, tehát mindannyian kényelmesen elférünk benne. A fal kék volt, a mennyezet pedig fehér ahonnan egy aranyos kis csillár lógott. Volt benne két emeletes ágy - az egyiken K és fölötte Master One, másikon ChiKi és Youngboy - meg egy francia, amin kizárólagosan én fogok majd aludni. Ezután Taehyunra maradt az, hogy körbevezessen az épületben, de már meg sem lepődtem őrületes nagyságában.
- Nagyon szívén viseli a sorsotokat Chan Ryeol, ha ilyen kastélyban élhettek - jegyeztem meg hangosan, mire K elkezdett regélni a debüt előtt időkről, amikor rengeteg minden szakadt a nyakukba és a Papus segítette ki őket, nehogy öngyilkosságba sodorják magukat. Minden gondjukat, bajukat megbeszélhették vele, ezzel is levéve az őrületes súlyt a vállukról. Rengeteg sztorit - most már így utólag - nevetve mesélt el, mennyit szerencsétlenkedtek az Open The Door klippjének forgatásakor, mert nem tudtak zsonglőrködni.
- De ezt az egészet Youngboy sínylette meg a legjobban - váltott komoly hangnemre, mire nekem elkerekedtek a szemeim. MinYoung? Az lehetetlen... - Szerintem tudod, de ha nem akkor most mondom, hogy Min Young került be utolsónak a bandába. Szegény kezdetben nem olyan jól tudott rappelni, sem táncolni, mert csak a mély hangjáért és csinos pofijáért vették be. Gondolhatod, ezért rengeteget kellett neki dolgozni, hogy ugyanolyan szintre lépjen, mint a többi tag. Szinte minden este, még a napi óra hosszás edzés után is képes volt bent maradni a teremben gyakorolni és fullra kifárasztani magát. Sokszor mikor hazajött első dolga az volt, hogy bemenjen a fürdőbe kihányni azt a nagyon csekély ennivalót, amit evett. Vagy ha éppen nem a rosszullét jött rá, akkor pedig az orra kezdett el vérezni. Azután egy este nem jött haza, ezért elmentünk őt keresni, de elég nehéz volt, mert hát elég nagy Szöul. Próbáltuk felhívni telefonon, viszont ki volt neki kapcsolva. Mindenkinek rossz érzése volt ezzel kapcsolatban és gyötört minket a bűntudat, miért nem figyeltünk rá jobban, rettenetes barátok voltunk, mert nem álltunk mellette amikor segítségre szorult volna, pedig láttuk milyen beteg a sok hajtás miatt. Utána jött egy telefonhívás a főnöktől, hogy azonnal menjünk a stúdióba, majd letette. Mint az őrültek úgy futottunk az épülethez, berohantunk a stúdióba ahol Youngboy éppen sírdogált ChangRyeol ölében. A Papus elmondta, még jó, hogy arra járt, mert éppen öngyilkosságra készült MinYoung, le akart ugrani a tetőről, nem bírta már tovább. Nem szóltunk semmit, leültünk mellé és átkaroltuk, rohadt megható pillanat volt! - nevetett könnyes szemekkel TaeHyun, látszott rajta, még mindig megviseli őt ez az emlék, ahogy valószínűleg a többieket is.
- Jól van - öleltem meg - Sírd ki magad nyugodtan, meglátod jobb lesz - simogattam a hátát, hogy megnyugodjon.
- Köszönöm - suttogta elhaló hangon. - Most már te is belátod, nem rossz ember ő?

Nem válaszoltam, nem tudtam mit válaszolni. Csak egyben vagyok biztos, nem olyan erős ő, amilyennek mutatja magát.

5.fejezet

"Csipp, csepp, csipp, csepp.
Már megint csöpög valami, de ez más, ez hideg. Egyre sűrűbben érzem az egész testemen. Olyan megnyugtató. A szemeimre ólomsúly nehezedett, de nem bántam, erőm sem volt kinyitni őket. Csak élveztem ezt a helyzetet, legalább - ha csak egy pillanatra is - kiürítem az elmémet.~"

- Vajon fel kel még ma? Olyan, mintha nem is élne...
- Héj, ne böködd már szegényt! Láttad, tegnap mennyire kiakadt, biztos nagy trauma érhette még régebben.
- Ebben bizony nem kételkedem...
Mi az már megint?  Miért nem hagynak már aludni ezek a barmok?  Várjunk csak....milyen barmok? Na jó, nézzük csak sorba az előző eseményeket. A debütálásom után emlékem, hogy a Papus rendezett egy partit, amire jó sokan eljöttek. Rengeteg embert megismertem, aztán azzal a buzgómócsinggal piaivó verseny rendeztünk, amiben természetesen én győztem, ezt a göndörke is tanúsíthatja... Miután átpasszoltam WooRamnak a gyereket, kiakartam menni cigizni... Utána...utána mi is történt? Hm... Gyerünk Seulra, emlékezz! Á, igen! Az a csótány lefogott és... Jó, inkább pörgessünk bele. Az utolsó emlékem az az volt, amikor eleredt az eső és valaki karjaiba kapott, valamint azt mondogatta " Tarts ki kicsi lány, nem lesz semmi baj."

Egy lágy, kellemes simogatást érzek a fejemnél, majd valami hideget a homlokomnál. Rendkívül lassan nyitogatom a pilláimat, mert olyan, mintha valami varázslat alatt állnának, s nem nagyon akarnak szót fogadni nekem: Sikerüüüült! Körbenéztem a nagy szobán, ami egy icipicikét sem volt ismerős, majd a tekintetem találkozott egy fekete, göndör hajú egyével, aki éppen borogatást tett rám.
- M..mi történt velem? - próbáltam felülni, de nem igazán akaródzott sikerülni, ezért segített rajtam egy picit Woo Ram, úgy, hogy egyik kezét a hátamnak támasztotta a másikkal pedig a kezem fogta. Perpillanat semmi erőm nem volt ahhoz, hogy tiltakozzak az érintés ellen, ebben az esetben most nagyon jól esett.
- Ne aggódj, nincsen semmi baj - hozott magának egy széket és az ágy mellé ült. Karjait az ölében
pihentette, mert éppen el volt foglalva az ujjai tördelésével. Zavarát látva halványan elmosolyodtam, aztán pedig jól megvizsgáltam tetőtől talpig. Olyan 170 cm körüli lehetett a magassága, a többiekéhez képest eléggé kicsinek bizonyul, de nem baj az, ha az ember kicsinek születik, én már csak tudom. Azon kívül, ahogy elnézem nem valami szépség, de rettentő nagy szíve van, ez látszik is. Fekete, göndör mikrofonhaj, pici szemek, telt ajkak...hm...
- Na, milyennek találtál? - zökkentett vissza a valóságból a göndörke kuncogása, miközben én teljesen elpirultam. Vajon most mit gondol rólam? Milyen hülye és illetlen dolog ilyen feltűnően megbámulni egy embert! Főleg akivel nem tudni hány évig dolgozol majd együtt.
- Öhm... ne haragudj, csak... csak... - vakargattam zavaromban a tarkómat, mire elmosolyodott. Teljesen elvarázsolt az őszinte mosolyával, látszott rajta,  hogy szívből jövő volt. Úgy látszik, kezdem megkedvelni ezt a fiút...
- Semmi gond, megszoktam már, hogy az emberek mindig végigmérnek. - kelt fel a helyéről, majd elhagyta a szobát és legközelebb egy pohár vízzel tért vissza, amit átnyújtott nekem. Csendben megköszöntem a kedvességét, s készségesen kiittam az utolsó cseppig az átlátszó folyadékot. Kikérdeztem a tegnap történtekről, hogy hogyan kerültem ide, a főnök lakására. Elmondta, kishíján ideg összeroppanást kaptam a múlt éjjel, a következménye pedig az ájulás lett. Ezután a főnök karjaiba kapott és elhozott a lakására, hogy ápoljon, mert nem akarta nagy dobra verni vagy éppen a sajtó tudomására hozni az esetet. Mint megtudtam, a részeg Youngboy is itt van,  csak ő egy másik szobában húzza a lóbőrt, ezért is jött el a Wonder Boyz többi tagja is, mivel nem léphetnek fel a rapperük nélkül. Úr isten, tényleg! Velem mi lesz, az én előadásaim?
- Izéé... Idehívnád nekem a főnököt? - vetettem be a boci szemeimet a göndörkére, aki vigyorogva bólintott és behívta a Papust.
- Ó Nara, látom jobban vagy már - rakta a homlokomra a kezét - Lázad sincs már, nagyszerű! De legközelebb meg ne próbálj ilyet csinálni, a múlt éjjel is úgy megijedtem, azt hittem ott fogsz meghalni a karjaim között. - görbült le a szája az utolsó mondatára, viszont rögtön felderült, miképp tisztázta, hogy kár ezen most már agyalni, jól vagyok és ez a lényeg.
- Igen, köszönöm amit értem tett - hajtottam meg a fejemet előtte, mire csak legyintett. - Amúgy a fellépéseimmel mi lett?
- A maiakat lemondtam az egészségi állapotodra hivatkozva, a holnapiak pedig csak rád várnak a rajongókkal együtt. - kacsintott rám Chang Ryeol, és már épp kifelé tartott volna, de a küszöbön megtorpant - Egyébként, mától a dormban fogsz lakni a Wonder Boyz tagjaival együtt, majd ők vigyázni fognak rád, amikor én nem érek rá...
-HOGY MI????????????????????????????????? NEMNEMNEMNEMNEMNEM NEM ÉS NEM!

4.fejezet

"Tehát, akkor ha én nyerek, akkor egy hétig mindig és mindenhol engem kell dicsérned, ha tetszik, ha nem. Viszont ha te nyersz, mesélek az életemről, amiért nem bírom elviselni a férfiak érintését. - vázoltam fel a helyzetet, amire ő helyeslően bólogatott. ~"

Ezután már sorra gyülekeztek a bulizni vágyó emberkék, persze közülük senkit nem ismertem, csak úgy látásból, míg végül becsukódott az utolsó mögött is az ajtó. A Papus fellépett a színpadra és beszédet mondott a tiszteletemre és a debütálásomra. Rettentően jól estek a szavai, hiszen elég sokat gyakoroltam, hogy idáig eljussak. Miután padlóra kerültem, csak a zene volt az egyetlen mentsváram, ami nagyjából helyretett. Ekkor döntöttem el magamban, hogy énekesnő szeretnék lenni, így egy nap elmentem az ENT102 meghallgatására, ahol legjobb tudásom szerint szerepeltem, bár úgy éreztem, hogy ennél még többet is kihozhattam volna magamból. Óriási meglepetésemre az elsők között voltam, akiket felvettek. Rengetegen irigyeltek már akkor is, minden áron el akartak tenni láb alól - persze sikertelenül. Minden próbát kiálltam, mondták, hogy a táncot rengeteget kell gyakorolnom, mert az gyengén megy. Küldtek mellém egy oktatót, aki olyan volt, mint egy rabszolgahajcsár. Egyáltalán nem sértődtem be ilyenen, hisz ő csak a legtöbbet akarta kihozni belőlem, legjobbnak tudni engem. A szíve mélyén amúgy nagyszerű ember, az utolsó hónapokra már szinte barátnőkké váltunk. Amikor a félév letelt, megdicsért, hogy nagyon jól szerepeltem és büszke rám. Sajnos már nem Koreában él, hanem az Egyesült Államokba ment táncot tanítani, ahol még maga is tanulhat egy s mást.

Nem puhánykodtunk egy kicsit sem, rögtön belecsaptunk a közepébe egy pohár finom whiskey társaságában. Jómagam személy szerint tudom, hogy nagyon jól bírom a piát, elfog bukni a kicsike, ha már az első pohárnál elkezd vihogni. Én még semmilyen hatását nem érzem, majd csak a 4. pohárka után kezdtem el szédülgetni egy picit. Young Boy pedig addigra már teljesen készen volt. Ez így nem jó, túl könnyű préda...
- Ha nem megy ne erőltesd, nem akarom, hogy beteg légy. - sóhajtottam egy nagyot, amikor lehúztam egy újabb adagot.
- Én? Dehogy, bírom még. - akadékoskodott, pedig már alig állt a lábán.
Nem akartam, hogy Min Young megbetegedjen, mert attól még, hogy utálom, nem akarom a halálát okozni. Makacs egy ember mondhatom. Egyáltalán nem bírja az alkoholt, de azért még is kiállt ellenem, nehogy már megszégyenüljön egy lány előtt. Felálltam a pulttól és az egyik bandatársához mentem, megkocogtattam a vállát, mire az a fekete göndör hajú elmosolyodott.
- Szia SeulRa, mit szeretnél? - fordult oda hozzám, mire én egyet hátra léptem.
- Min Young pöppet ki ütötte magát. - mutattam a semmin vihorászó fiú felé - Légy szíves csinálj vele valamit.
- Még is mit csináltatok ti? Young Boy meg hogy lehet ennyire hülye? Nem is bírja az alkoholt. - sóhajtott. - Amúgy Bak Chi Ki vagyok, az igazi nevem pedig Kim Woo Ram. - mutatkozott be, majd odébb állt felsegíteni a barátját. Rendes srácnak tűnik.
Épp indultam volna kifelé elszívni egy szál cigit, viszont két ölelő kar megakadályozott ebben. Nagyon megijedtem, mert a múltból előjöttek újra azok a szörnyű képek, ugrottam egy nagyot.
- Woo Min Young! Mi a szart csinálsz? - adtam egy pofont neki.
- Jaj a kis félős. - nevetett - Olyan szerencsétlen vagy, de ez tetszik benned, gyere, játsszunk egy kicsit.
Csattanás. Megint eljárt a kezem.
- Mit tudsz te rólam? SEMMIT! Akkor ha megkérhetlek ne vonj le következtetéseket, el sem tudod képzelni min mentem keresztül, te meg ilyen szavakkal dobálózol. Egyszerűen a hányinger kerülget tőled, gyomorforgató érzés. - idegesen kiszaladtam az utcára, bár ne tettem volna. Egy férfi sarokba szorított egy lányt, teljesen a falhoz préselte, majd előkapott egy bicskát a zsebéből és már éppen szúrni kezdett volna...
- NEEEEEEEEEE!!! - tettem kezeimet a fejemre s becsuktam a szemem, lerogytam a földre.
- Nara!! - hallottam meg egy ismerős hangot mögülem. - Jól vagy? Hé, nyugodj meg! - fogta meg a kezem.
- Ne érj hozzám - visítottam - Hagyjon mindenki békén, ne bántsatok - még utolsó erőmből megpróbáltam elszaladni, persze ez nem sikerült. Teljes sötétség.

Csipp, Csepp, Csipp, Csepp.
Csöpögött valami...Vörös volt a padló, teljesen, az én véremtől. Stefan a kés élét végigszántotta a kezemen, amiből aztán előbuggyant a vörös folyadék. A férfi lenyalta a késről, ezután ördögi vigyorral a képén azt mondta:
- Gyere, játsszunk egy kicsit, úgy mint régen. - csókolt volna meg, azonban én elfordítottam a fejem. Féltem, rettentően. - Na mi az? Már nem szereted azt, akinek mindent köszönhetsz? - csattant a pofon.
- Kérlek, ne bánts, ne érj hozzám, engedj el! - kapálóztam, mert ölébe kapott és egyenesen a szobájába vitt, ahol aztán kikötözött. Ő fölém tornyosult, és megnyalta a nyakam...
-NEEEE!! Nem volt még elég???? - szambázott le az arcomon egy könnycsepp, aztán még több. Csendesen sírtam, és hagytam, hagy élje ki magát az a rohadék...

Csipp, csepp, csipp, csepp.
Már megint csöpög valami, de ez más, ez hideg. Egyre sűrűbben érzem az egész testemen. Olyan megnyugtató. A szemeimre ólomsúly nehezedett, de nem bántam, erőm sem volt kinyitni őket. Csak élveztem ezt a helyzetet, legalább - ha csak egy pillanatra is - kiürítem az elmémet.~

3.fejezet

"-Hát egy nagyszerű, akkor inkább a halál. - morogtam magamban. Mi lesz itt? Ki fogom készíteni a kis marhát, várjon csak!"

Amikor vége lett az előadásoknak egyenesen ahhoz a bárhoz mentünk, amit a főnök kibérelt magunknak erre az estére. Igazából megvallva, nekem semmi kedvem nem volt ehhez, főleg azért, mert ez a vakarcs is ott lesz.
-Jaj Nara! Ne legyél már ilyen bánatos, semmi okod rá. - zavart meg elmélkedésemben egy hang, akinek a tulajdonosát nagyon jól ismertem már: a parti szervezője.Amúgy csak egy bolond van a világon, aki a Seul Rából Narát alkot. Ő pedig nem más, mint: Kim Chang Ryeol az én egyetlen és utánozhatatlan főnököm.
- Nem vagyok én szomorú, eléggé félreismersz apus. - nevettem el magam a mondat végére.
- Akkor meg miért álldogálsz itt egyedül a bejáratnál? Nem szeretnél bulizni velem? - görbült le a szája széle, ami egy kisebb mosolygógörcsöt idézett elő. Én csak belé karoltam és bevetettük magunkat a helyiségbe. Az egész kóceráj nem volt valami nagy, ilyen kis takaros, de még is elegáns, tökéletes. Nem volt 10-nél több asztal odabent, egy bárpult és egy kisebb színpad mikrofonnal és hangszerekkel.Nem sok ember lézengett a teremben, valószínűleg később jönnek majd. Engem a hangszerek vonzottak óriási erőkkel, így feléjük vettem az irányt. Nem hagyhattam ki, hogy ne fogjam meg mindegyiket, ezért valamelyiket érintetlenül hagytam. Viszont azon a hófehér zongorán megakadt a szemem.

Rettentően gyönyörű volt, ahogyan csillogott, teljesen megbabonázott és a tetején vörös rózsák díszelegtek. Azonnal leültem a szintén fehérben pompázó, ragyogó székre. Végighúztam az ujjamat a billentyűkön, amiken egy darab porszem sem volt, fergeteges érzés járta át a testemet, ahogyan ott ültem. Önkívületi állapotba kerültem, senki és semmi nem létezett körülöttem, csak én, s a zongorá(m). Becsuktam a szemem, azután játszani kezdtem, bár magam se tudom mit, éppen ami jött. Olyan régen nyomogattam már billentyűket, szinte már el is felejtettem milyenek. Máig emlékszem arra a napra, amikor utoljára játszottam az én kicsi pianomon, valahogy éreztem, hogy ez az utolsó dalom. Akkor még minden olyan könnyen ment. Akkor még boldog voltam, egészen aznap estéig. Tisztán emlékszem, amikor Stefan tök részegen jött haza a lakásába, ahol én is épp tartózkodtam. Aztán pedig jött a végzetem... Abban a pillanatban azt éreztem, én nem ezt érdemeltem, de vége, már mindennek vége. Lassú léptekkel közeledett hozzám vérben forgó szemeivel és azzal a pedofilikus mosolyával, amitől én teljesen berezeltem. Sosem láttam őt még ilyennek. Egy ideg hátráltam, azonban találkozott a hátam a fallal, így már nem tudtam sehova sem menekülni. Ide-oda csapkodtam a fejemet kiutat keresve, viszont zsákutcába kerültem. És aztán...
- Hé Pöttömbogyó, nem jön az ihlet a pici kis agyacskádból? Mondjuk megértem, hisz nem vagy valami ügyes meg tehetséges, sőt... - zökkentett ki a vakarcs hangja az emlékezésemből, valamilyen szinten köszönöm is neki, hisz már majdnem felidéztem a múltam történetét. Figyelmen kívül hagytam az előbbi beszólást, egy kissé feldúltan lemásztam a színpadról és kifelé vettem volna az irányt egy cigire, de a vakarcs megállított.
-Na mi van? Elvitte a cica a nyelvedet? Ejnye ejnye, én nem így ismertelek meg, ellenben most már látom, hogy micsoda nyámnyila vagy. A cigi az nagyon megy, de fogadni mernék, hogy már egy korty alkoholtól beállnál! - nevetett kárörvendően Young Boy, mire én csak egy enyhe mosolyt engedtem meg magamnak.
-Fogadjunk? - kérdeztem magabiztosan, mert ő úgy ítélkezik, hogy egyáltalán nem ismer engem valójában, sima ügy.
Ördögi vigyor jelent meg az arcán, amolyan ' most behúztalak a csőbe'-féle volt ez. Na, majd meglátjuk, ki nevet a végén.
Vitatkoztunk a tétet illetően, mert semelyikőnknek nem tetszett a másik ötlete, azonban 10 perc veszekedés után kitaláltuk, mi lenne a legjobb.
-Tehát, akkor ha én nyerek, akkor egy hétig mindig és mindenhol engem kell dicsérned, ha tetszik, ha nem. Viszont ha te nyersz, mesélek az életemről, amiért nem bírom elviselni a férfiak érintését. - vázoltam fel a helyzetet, amire ő helyeslően bólogatott. ~

2.fejezet

Maradj erős
Meg tudod csinálni

Idegességtől remegő kezekkel léptem ki, ahol teljes sötétség honolt, csak maga a színpad volt megvilágítva, de az is csak halvány fényben pompázott. Középre sétáltam, ahol a mikrofon volt, amikor nagy tapsviharral üdvözöltek az ott lévő emberek. Már nem lepődtem meg ezen a nagy rajongó táboron, hisz elég sokat dolgoztam ahhoz, hogy ilyen népszerű legyek.
-Annyeonghaseyo mindenkinek! - hajoltam meg - Kwon Seul Ra vagyok 19 éves, és a debütáló számomat én magam írtam, aminek a címe: Stay Strong, vagyis maradj erős. Egy fiatal lányról szól, aki megjárta ilyen rövid idő alatt a pokol legmélyebb bugyrát is, hogyan tapasztalta meg a szörnyű első szerelmet. Aki a sok megaláztatások ellenére is erős maradt, akit ellöktek,de még is felállt. Nem adta meg azoknak az embereknek azt az örömöt, hogy kinevessék. Elhatározta, valóra váltja a régóta áhitatott álmát, amit - bár erősen vért izzadva - sikerült is. Fogadjátok sok szeretettel élőben is. - vettem le az állványról a mikrofont, majd mikor megszólalt a zene, átadtam magam a pillanat örömének. Elfelejtettem mindent ami előzőleg történt, kiürítettem a sok adattal teli fejemet, így legalább ellazultan tudtam énekelni, táncolni. 4 perc múlva, mikor hatásosan befejeztem a dalomat, olyan üdvrivalgásban törtek ki a rajongók, hogy öröm volt nézni. Mindenféle virágcsokrot, plüss állatokat és csokikat dobáltak fel a színpadra, amiket örömmel szedegettem fel, bár segítségemre siettek még emberek, mert nem bírtam az összeset egymagam cipelni. Miután megköszöntem mindenkinek a támogatást és a sok szeretetet, levonultam a színpadról. Főnököm kezeit éreztem először a derekamon, majd egy puszit adott a hajamra, de én gyorsan arrébb ugrottam. Még is mit képzel? Attól még, hogy ő a felettesem, tőle sem tűröm el, hogy fogdosson! Gyilkos pillantással illettem  ezért a dologért, pedig nagyon jól tudta, nem szeretem az ilyet.
-Ó ne haragudj, kedvesem. - emelte magasba a kezét védekezően - Mellesleg oltári voltál kicsi lány, teljesen meghatódtam azon, ahogy előadtad, már majdnem sírtam. - nevetett most már nyugodtan, hisz biztos befutó lettem az idolok között. - Ezért most olyan oltári nagy bulit csapunk, mindenkit meghívok a közeli kocsmába- kiáltott boldogan, majd elvonult Isten tudja hova. Teljességgel büszke voltam magamra, így hát megajándékoztam magam egy-két szál cigarettával. Kimentem ugyanoda, hova még a fellépésem előtt

voltam és rágyújtottam. Hamarosan rám törtek az emlékek, ezért már vagy az 5. szálnál tartottam, mikor hangos sikításokat hallottam odabentről. Furdalta az oldalam a kíváncsiság, mi történhetett,ezért vissza mentem, és a kulisszák mögött figyeltem a most előadott számot. Azt hiszem a dal címe Open The Door volt, amit 4 fiú énekelt, abból pedig az egyik nagyon ismerős volt. Rettentő jól nyomták az egészet, bár néhol-néhol bizonytalannak tűnt a táncuk, és valahol a hangok sem voltak a helyükön.
-Elnézést - szólítottam meg a mellettem álló hölgyet, aki valami kisegítő volt itt. - Ők kicsodák?
-Hát nem ismered meg? - kérdezte meglepődött fejjel. - Ők a testvérbandád szívem, a nevük Wonder Boyz.  A szőke-fekete és befont hajú Master One, a barna, fölül vörös K, a fekete göndörke Bak ChiKi, a másik, szintén fekete, fölzselézett hajú pedig Young Boy. Akkor tudom már miért volt az a gyerek annyira ismerős.-csaptam a homlokomra egy nagyot. Ettől kezdve némán figyeltem őket, viszont arra lettem figyelmes, hogy én folyton  Min Youngot nézem, ezért kissé ideges lettem és inkább elvonultam az öltözőmbe, ahol átöltöztem valami kis kényelmes göncbe. Nem volt kedvem a késő esti partizáshoz, de a főnököt sem akartam kínos helyzetbe hozni azzal, hogy pont én-akit ünnepelnek- nem vagyok ott. Így hát az elmenekülési lehetőségem ugrott. Felkaptam a táskámat és már épp indultam volna ki a kocsihoz amikor megállított az előbb említett személy.
-Hova-hova kicsi lány? Csak nem megszökni készülsz?! - közeledett felém vidámat, megtartva tőlem a tisztes távolságot. Mindig is jó kapcsolatom volt az öreggel, vele jöttem ki a legjobban. Szinte már őt tekintettem a legfőbb barátomnak ebben az egész kócerájban. Mondjuk, kicsit kivételezett is velem, ezért is gyűlölt meg a többi ember itt. Mindenhol eltudtam vele hülyéskedni, semmit sem vett magára, komolyan mondom, kívülállónak egyáltalán nem tűnt volna fel, hogy a felettesem lenne. Most is épp vicceket mesélt-imádtam őket, ha rosszul éreztem magam mindig a vicceivel vidított fel-, amikor is a Wonder Boyz jött velünk szembe. A főnök megdicsérte a munkájukat, majd váltott velük pár szót, amíg én a bejáratnál vártam. Mivel Young Boy meg egy másik fiú-azt hiszem őt hívták K-nak- beszélgettek, és pont elkaptam egy fontos részletet." Ne nézz oda túl feltűnően, de ő az a banya, aki azt hiszi, mindenkinél jobb és ő az Atya Isten."
-Hallottam ám - ordítottam egy nagyot, így legalább biztos voltam benne, hogy meghallotta. K röhögött egy nagyot-gondolom Min Youngon-, hisz ő maga olyan vörös lett, mint a frissen megérett alma.
-Seulra! Van egy jó hírem! A testvérbandádat is meghívtam a bulira, hisz még alig ismeritek egymást.
-Hát egy nagyszerű, akkor inkább a halál. - morogtam magamban. Mi lesz itt? Ki fogom készíteni a kis marhát, várjon csak!

1.fejezet

Kemény fél évig voltam gyakornok. Elég kevés idő, nem de? A táncolás és az éneklés pedig sosem volt az erősségem. Most felmerülhet bennetek a kérdés, hogy akkor miért jelentkeztem idolnak. A választ magam sem tudom rá. Talán, mert bizonyítani akartam magamnak és a világnak egyaránt? Könnyen meglehet, jobb magyarázat nincs rá. Mikor felvettek az Ent102-hez, nagyon örültem neki, végre nekem is megadatott a lehetőség a boldogsághoz. Akkor nem sok gyakornokot vettek fel, így én szerencsésnek érezhettem magam. Az első napokban csak a papírokat intéztük el, ahol eléggé megnéztek, miért járok szakadt ruhákban, ha a szüleim gazdagok. Egyszerű, én nem kérek abból a kicseszett tökéletes életből, így is utálok abban a házban lenni. Túlságosan nagy, tele minden csilli-villi szarságokkal, 4 emelettel. Komolyan, miért kell nekik ilyen nagy ház, amikor soha nincsenek itthon és csak én vagyok az egyedüli gyerek? Legalább akkor nyitnának szállodát, vagy valami, de neeem. Így egyedül lennék abba a hatalmas házba a szobalányokkal, szakácsokkal, de én ehelyett a luxus helyett inkább egy kis sikátorban húzom meg magam a telefonommal és a fülhallgatómmal. Úgy két hete találtam rá erre a nyugis helyre, ahol egy lélek sem jár, ha csak tehetem itt alszom még a legnagyobb hidegben is. Sosem voltak barátaim, zárkózott fajta voltam mindig, eddig csak egy embernek sikerült átmásznia a magam köré állított monstrum falat, de nem is beszélek róla többet, mert legszívesebben bevernék neki visszakézből egyet. Viszont most itt állok egy új lehetőség előtt, 10 perc van még az élő adásig, ahol is először megmutathatom a tehetségemet mindenkinek.
-Kimegyek egy kicsit levegőzni, nemsokára jövök! - szóltam a főnökömnek, aki ma szintén eljött drukkolni nekem.
-Tudom, hogy cigizni mész, nem kell kertelned. Ha jól sikerült a debütálásod ez a fázisa is, nem ártana leszoknod erről SeulRa drágám. - emelte fel ujját figyelmeztetés képpen. Mondjuk tudta jól, hogy ez úgysem fog bekövetkezni, túlságosan is rá vagyok szokva. Rengetegen mondták már ezt, de különösebben nem érdekel az egész, előbb meghalok, ennyi. Kisétáltam az előtérbe, belenyúltam a zsebembe és elővettem az öngyújtómat meg egy doboz cigarettát és rágyújtottam. Odakint, mivel már tél volt, korom sötét borított mindent. A hold néha-néha előbukkant a felhőrengeteg közül, néhány csillaggal egyetemben. Kicsi korom óta féltem a sötétben, mert tudtam, ilyenkor olyan lények bukkannak fel, amik nem emberiek. De csak ekkor tudtam megnyugodni, ha például valaki nagyon felcseszte az agyam. Nem voltam az a verekedős típus, inkább csak vissza szóltam valamit, majd gyorsan elszaladtam egy sötét helyre, ahol helyre tudtam tenni a gondolataimat. Szerintem már a 3. ciginél tartottam, amikor éreztem egy kezet a vállamon, gyorsan megfordultam a tengelyem körül és hátrahőköltem egy kicsit. Egy fekete, felzselézett hajú, napszemüveges(!!)srác állt előttem, úgy kb. 20 év körüli lehetett. Fekete bőrdzseki volt rajta, alatta szintén ugyanolyan színű póló, amire a Hold volt mintázva. Ujján gyűrű ékeskedett, kezén pedig fekete szegecses karkötő díszelgett.

- E-elnézést, csak mondták, hogy keresselek meg téged, és szóljak, hogy menjél be, mert 2 perc és te mész a színpadra. - pirult el kissé, mikor látta rajtam, hogy nagyon méregetem. Rettenetesen idegesített az öltözködési stílusa, főleg ilyen este napszemüveget felvenni..röhejes. Nem válaszoltam neki semmit, megbátorodott és közeledni kezdett felém, kinyújtotta a kezét. - Amúgy Woo Min Young vagyok, de nevezz  nyugodtan csak Youngboynak, mert ez a művésznevem. Én vagyok az egyik tagja a testvérbandádnak. Gondolom te pedig Kwon Seulra vagy, a főnöktől már sokat hallottunk felőled. - mosolygott. Jómagam csak néztem a kinyújtott kezét, nem tudtam mit évő legyek, nem akartam barátkozni, bunkózni meg még úgyse.
-Naa, gyere már ide, nem bántalak. - vigyorgott tovább, majd mindig egy lépéssel közelebb jött. Hirtelen felment bennem a pumpa, a szívem kihagyott egy-egy ütemet, miért jön elő megint ez az érzés? Miért lebeg előttem az arca oly sok év után is? Elvesztettem teljesen az eszem, azt sem tudtam mit csinálok, csak lendült a kezem.
-Miért vagy még mindig itt? Nem csak hírvivő voltál? Ki mondta, hogy barátkozz is velem? Takarodjál a szemem elől! - pofoztam fel Min Youngot. Mit képzel magáról? Elnyomtam a kezemben lévő csikket, kikerültem, berohantam az épületbe, ahol már egy nagy csomó embert várt. Elvégezték rajtam az utolsó simításokat, kiléphettem a színpadra. Már csak az a kérdés, hogy fogom ezt a szomorú dalt előadni, ha felsértették az eddig rejtegetett sebeimet?

Szereplők

Kwon Seul Ra

YoungBoy (Woo Min Young)

Master One ( Won Yun Jun)

Bak Chi Ki ( Kim Woo Ram)

K (Kim Tae Hyun)

Kim Chang Ryeol/ Főnök, Papus/ a Wonder Boyz-zal.